A CREATON „Tradíció és Innováció – Tető az építészetben” Építész tervpályázat 2022 új épület kategóriában különdíjas épülete a Debrecenhez közeli Bocskaikert egyik lakóépülete, amely egyben kézművesház, és nyitott műhely is.
A pályamunkát Földes László, Ybl-és Pro Architectura díjas építész méltatta:
„Hogyan helyezzünk el két eltérő funkciót egy épületben?” A tervező ezzel a feladattal szembesült és nézzük meg, milyen választ adott rá.
Az épületet két tömegre bontotta úgy, hogy az utca felé van a műhely a kert felé a lakóház. A két tömeg között jó arányú védett udvar jött létre, afféle átrium. Bátran mondhatjuk ez a ház szíve közepe.
A műhelyt kifelé emelkedő félnyereg tetővel fedte, a lakóházat nyeregtetővel. A kifelé emelkedő tető magas homlokzatot eredményez az utcafronton, egy kisebb kertvárosi középület képét vetítve fel ezzel a kívülről érkezőknek. A falamellákkal magasított fedett-nyitott tér elegáns bejáratként szolgál, ezen keresztül juthatunk be a belső udvarra, illetve ezen átsétálva érhetjük el a lakóházat is.
A két főtömeget alacsony nyaktag köti össze. Ennek belső tere a közösségi élet színhelye nagy asztallal és székekkel. Ez a tér kézműveskedésre és étkezésre egyaránt jól használható és remek térkapcsolatban van a védett átriummal. Ha már itt tartunk érdemes szót ejteni a fedett-nyitott terek finoman változó gazdag rendszerével. A hol faoszlopokkal hol pedig sűrű lamellával körbe rajzolt terek magától értetődő könnyedséggel kötik össze a belső tereket a külsővel.
A térbeli gazdagság egyszerű anyaghasználattal párosul. Natur fa, fehér vakolat és szürke tetőcserép, ennyi. Mindezt kiegészíti némi kavics, gyep, finom beton burkolat és az átrium közepén egy ősfa. Na jó most még nem az, inkább facsemete, de drukkolok neki, hogy idővel ősfa legyen és monumentális oxigén sátorként boruljon a kis udvar fölé. Akkor lesz majd az épületegyüttes az igazi.
A két háztető ugyan eltérő kialakítású de az önálló házrészeket mégis egy egységnek látjuk. Miért? Mert a két ház külső kontúrja egyetlen szabályos téglalap, a nyaktag és a finom beton burkolat érzékeny vonalvezetéssel kapcsolja össze a két tömeget, mert azonos az anyaghasználat, mert a két ház egy építészeti nyelvet beszél.
A tervező amúgy is minden részletre ügyelt nincs döccenés a lábazatnál, az ereszek találkozásánál. Természetes könnyedséggel találkozik a falamella a tetővel. Az ereszcsatornák könnyed eleganciával futnak túl az épület kontúrján biztonságos távolságra dobva ki az esővizet az épület mellett húzódó kavicságyba. A házat elnézve az ember érzése, hogy az épszerk az építész szakma legkönnyebb ága. Minden problémamentes, minden könnyed és természetes. Hát persze ez így van akkor, ha a tervező nagyon tud. Felkészült, gondos és invenciózus.
A Bocskaikert Műhely és Lakóháza pont erre jó példa. Gratulálok ehhez a csendes hangon előadott remekléshez és a megérdemelt különdíjhoz.
Az épülettel kapcsolatos tervezői gondolatait TARCSI LÁSZLÓ is megosztotta velünk:
Tervezési feladat
A tervezési feladat egy olyan épület megalkotása volt, amelyben egymás mellett, egymást kiegészítve fér meg egy kézműves alkotóház a maga alkotó és közösségi funkcióival, illetve egy négy fős család élettere. A két funkció egymásmellettiségét nem csak szigorúan térben kell érteni, hanem időben is. Olyan épületet kellett létrehozni, ami képes a használati változásra, ideiglenesen, vagy állandó jelleggel bármelyik funkció el tudja foglalni az egész együttest. További izgalom volt, hogy bár a tervezési folyamat igen hosszúra nyúlt (3 év), mégis úgy kezdődött, hogy konkrét telek még nem állt rendelkezésre, ezért valamilyen általánosabb kiindulópontot kellett találni a kezdeti lépésekhez. Szerencsére a helyszín adottságai ezt lehetővé tették.
Helyszín – kontextus
Bocskaikert Debrecentől néhány kilométerre található település, a Debrecent és Nyíregyházát összekötő vasúti és közúti fővonal mentén. Debrecenhez való közelsége okán a település története lépten nyomon összefonódik a várossal, mégis önálló karakterű terület.
A Nyírség erdőkkel-ligetekkel, homokhátakkal borított tája egészen a debreceni Nagyerdőig nyúlik le, körbe fogva Debrecent egy észak-keleti félkörben. Ennek ellenpontjaként nyugatról sík területek övezik a várost, néhány kilométerre tőle pedig már a Hortobágyi puszta található. Debrecen és a hortobágyi táj kapcsolata igen erős, a város történeti arculatának gazdasági-kulturális gyökerei összefonódnak a pusztával. A síkság végtelen dimenziói, a környezetnek való kitettség, az állattartó életforma szikársága formálta a puszta emberét, és végsősoron a város arculatát is keményre, zárkózottra az idők során. Ha azonban a már említett északi-keleti irányba indulunk el a városból, akkor egy egészen másfajta kultúrtáj tárul elénk, nagy egybefüggő erdőkkel, ligetekkel és sűrű településhálózattal kellemesen tagoltan. Ez egy szelídebb, kedvesebb világ, nem véletlen, hogy a hortobágyi tájjal ápolt „pragmatikus” kapcsolat mellett a város, amikor erre már igénye támadt, az északi-keleti erdős területet egyfajta rekreációs övezetként kezdte belakni.
A tervezési helyszín története is ebben a kontextusban értelmezhető. Az 1900-as évek első éveiben vásárolta meg és parcellázta fel az egykor erdős-ligetes, szőlőtermesztésre alkalmas, jó közlekedési adottságokkal rendelkező területet néhány debreceni nagypolgár és tisztségviselő. Ekkor alakult meg a bocskaikerti „hegyközség”, és gyorsan a debreceni polgárság kedvelt szőlőskertjévé lett a terület, számos kisebb-nagyobb nyaralóval, présházzal. A szocialista korszakban tovább épült, jöttek a hétvégi telkek, a víkendházak, és a buhera. Napjainkban ennek a szőlőskertes laza világnak már kevés kézzelfogható nyoma van, a település ugyanis jellegzetes agglomerációs kertvárosias területté vált a nagyváros szomszédságában. Ennek ellenére néhány apró részlet, a kertvárosi rendből kilógó régi épület, egy megőrzött deszkakerítés, a mindenhol futó vadszőlő, házak közé ékelődő kukoricaföld, kuszán álló fa vagy váratlanul beszűkülő utca még őriz valamit abból a korszakból amikor ez nem a hétköznapi élet, hanem a homoki borok nyugodt (vagy épp felindult) kóstolgatásának helye volt. Nem volt kérdés, hogy a tervezett épület funkciója, habitusa ehhez a világhoz húz.
A kialakult településstruktúra amúgy egyértelműen őrzi az eredetet, hiszen a szabályos hálós utcautcastruktúra pontosan az égtájakhoz igazodik, a telkek pedig a szőlőtermesztésre leginkább alkalmas, É-D kiterjedésű keskeny-hosszúkás kiosztásúak. A nagy forgalmú autó és vasúti vonalak pedig É-D tengelyben szelik át ezt a hálót.
A ház
A funkció vizsgálata során kiderült, hogy lényegében három használati módra kell tervezni az épületet, amelyek akár pár órás, akár több éves időintervallumban is rögzülhetnek. 1: amikor a két funkció egyszerre van használatban. Ekkor a térbeli differenciálást kell megoldani. 2: Amikor az egész épület alkotóházként üzemel (napközis táborok, rendezvények alkalmával, vagy ha a jövőben több alkotó egyszere akarja birtokba venni az épületet napi szinten) ekkor éppenséggel az egy egységként való használatot kell biztosítani. 3: Amikor csak lakóházként üzemel (amikor épp zárva van az alkotóház, vagy a későbbi értékesíthetőségre gondolva) ekkor az volt a fontos, hogy a műhely adjon hozzá valamit a lakhatás minőségéhez amikor épp nincs használatban, illetve, hogy önálló lakóegységként is átalakítható legyen később. Emellett nyilván fontos volt, hogy ezt az elég összetett funkció igényt a lehető legtakarékosabban lehessen formába önteni.
Adott volt tehát egy összetett tervezési program, egy megőrzendő táji hangulat és egy tipizálható utcastruktúra, ahol a koncepcióalkotás szakaszában csak azt kellett előre eldönteni, hogy az épület leendő telke az utca déli vagy északi oldalán legyen. Végül egy olyan koncepció alakult ki, amihez déli tájolású telek illett. A benapozás, illetve a funkciót kiszolgáló differenciált épülettömeg gyorsan meg is határozta a beépítést, és szinte minden mást is.
A két funkció két külön álló épületben kapott helyet, amit fedett-nyitott terek rendszere fog össze, és egy utcától védett félátriumot hoz létre középen. Az utca felőli épület a műhely, hátrébb a lakóház, így ha vendég érkezik, gyorsan eléri a műhelyt, nem zavar be a privát szférába. A két épület ettől függetlenül egymás felé nyit, teljes az átlátás, ami jó a közös használat során, belső árnyékolással ez persze szabályozható, ha szükséges.
A két épület közötti udvartér és fedett-nyitott terek az aktuális használati módtól függően lehetnek a lakóház vagy a műhely kiterjesztései is, ilyen értelemben „multifunkcionálisak” és takarékosak is, hiszen, kihasználva a használat időbeli eltolódását, semmi sincs duplázva. A terasz mindkét épületből közvetlen elérhető, a kapuáthajtó rendezvény vagy tábor idején befogható alkotótérként, máskor pedig két autó elfér. Amikor a műhely zárva tart, tulajdonképp csak egy térfalként szolgál, ami kijelöli a lakóházhoz kapcsolódó védett, de jól benapozott udvarteret, illetve lehetővé teszi, hogy a lakóház közösségi terei úgy legyenek déli tájolásúak, hogy nem közvetlenül az utcára nyitnak.
A tájolás tovább pontosította az épület működését, tömegformálását. A déli tájolású lakóház előtt tornác húzódik, ami nyáron leárnyékolja a direkt napfényt, télen azonban beengedi azt, nem kis szoláris nyereséget is termelve. Az utcafronti félnyeregtetőt is a benapozás formálta, dőlésszöge olyan, hogy a legalacsonyabb téli napállásnál is még beengedi a fényt a hátsó épületrészbe. A félnyeregtető kialakítás lehetővé tett egy kis galériatér létrehozását is, mint privát alkotótér, emellett a magasra emelt déli ablakokon keresztül jó megvilágítást kap a műhely, amellett is, hogy fő megnyitása északra néz.
Ez a félnyeregtető elsőre idegennek hatott az utcafront irányából, mert egy igen jelentős térfalat generált. Kezdetben egy sokkal rejtőzködőbb épület volt a vízió, de a sarok kikönnyítésével már emészthető lett a magasság, és értelmezhető egyfajta jelként a lakóházas szövetben, ami felhívja a figyelmet az eltérő funkcióra.
Mivel minden a belső udvar felé fordul, a hátsókert picit magára marad. A tájolás következtében árnyékos is, hiszen a lakóház magasabb hátsó homlokzata jól árnyékolja. Ez is tudatos döntés volt, igény volt ugyanis egy „haszonkertre”, ami esztétikai értékében, használati módjában különbözik a belső udvartól és az ahhoz kapcsolódó oldalkerttől. Melléképület, veteményes, színes-szagos gyermekjóléti eszközök, és hasonlók helye ez.
A konkrét telek megtalálása szerencsére igazolta az előzetes koncepciót, sőt szerencsésen írta tovább a történetet. A helyszín a főúthoz közel esik, éppen a lakózóna szélén, a főutat szegélyező intézményi-kereskedelmi zóna határán. Az épület hátsó zárt térfala a praktikus mellett egyfajta szimbolikus elválasztó vonal is lett a használati minőségek között. Az épület jelentős homlokzati felületét pedig meglágyítja a hatalmas diófa, ami az utcafronti telekhatáron áll. A hátsókert is pozícióba került, a számos idős gyümölcsfa és vadszőlő díszíti, igazi védett árnyas elvonulóhellyé vált.
Az egyszerű, archetipikus formálás, a természetes és/vagy egyszerű anyaghasználat arra törekszik, hogy megidézze azt az egyszerűbb világot, ami a hely szellemében még ott van, és folytonosságot teremtsen vele. Ezzel szükségszerűen szembe megy a kertvárosra jellemző elfogadott építészeti karakterrel, nem megkönnyítve ezzel az engedélyezési folyamatot. A telken eredetileg álló kicsi víkendházból megmentettünk pár holmit, egy falétrát, egy talicskát, és a képeken látható lócát. Mind használatban van, valahogy újra a helyükre kerültek.
A századforduló környékén Németh László írónk is élt Bocskaikertben egy ideig, Budapesttől visszavonultan. Írásaiban többször említi is e helyet. Szövegei közt kutakodva találtam is egy esszét, ami –láss csodát- jól rezonál a tervezői gondolatokra, a házzal kapcsolatos érzésekre:
„Nem azt a takarékosságot dicsérem, amely a jövőbe néz. Hisz arra is lehet épp mentséget találni; különösen, ha nem a maga öregkorától, hanem a rábízott lelkek szemrehányásától fél. A biblia szavát a mezők liliomáról nem merném egész szigorával ellene fordítani. Mert más az, ha az ember maga él a mezők liliomaként, s más, ha négy-öt leány sírja a fülébe, hogy úgy tartja őket, mint a mezők liliomát. Takarékosságon én mégis valami sokkal tágabbat értek; nem az élet- és családbiztosítás nyomorúságát. Takarékos az én hitem szerint, aki virtusát leli abban, hogy az emberi munka által termelt anyagokból minél kevesebbet fordítson magára. Akik élünk, hernyói vagyunk az emberi munkának. Takarékos, aki erről a szent fáról a minimálisat akarja lerágni.
Hogy ez a fajta takarékosság nemcsak jellegére, de eredetére is előkelő tulajdonság: mindennap tapasztalhatjuk.
…
Negyvenkét éves korára ezt más is megérdemelné! Hogy az élete egy kicsit hasonlítani kezdjen, úgy, mint az enyém itt Bocskaiban, a természetére. A nagy vályogházban ugyan még mindig sok üres légköbméter kong a lépteimtől, s az is zavar, hogy a szőlőmben más dolgozik. De ez is másképp lesz jövőre.
…
S mégis: milyen csodálatos jól érzem magamat. Amióta a lelkem ellen való életbe belebetegedtem: sosem voltam ilyen barna és vidám. Ma délben érkezik a feleségem; mint egy tromfot tartogatom magam. Mit szól hozzá, hogy így megerősödtem a remeteségben. Abban, hogy a magam törvényei szerint élek – takarékoskodom.”
Köszönjük László, és gratulálunk a teljesen megérdemelt különdíjhoz!